Ott tartottam, hogy sulit csinálni klassz dolog. Sőt, mi több: erre buzdítottam azokat is, akik korábbi soraimat olvasták: "CSINÁLD!"

Miután az első féléven túl vagyok abban az iskolában, amit ÉN alapítottam, amiről ÉN álmodoztam az elmúlt 2.5 évben, amiben elsősorban NEKEM kell hinni megcáfolhatatlanul, hisz csak úgy tud jól működni mindenki nagy nagy örömére, vegyük most alaposan górcső alá, hogy hol is tartunk per pillanat. Szintén igyekszem "felhasználóbarát" verzióban leírni és összeszedni mindent, jókat és kevésbé jókat egyaránt, mert mindazoknak, akik hasonló terveket szövögetnek, fontos tudniuk, hogy mire számíthatnak.

Eltervezed majd, magad elé képzeled, hogy jönnek majd a gyerekek, a kis cukiság bombák, akik megtöltik az épületet, amelyen hónapokon át dolgoztatok, szépítettétek, csinosítottátok a családok segítségével, akik között elvétve még barátokra is találsz majd mindeközben, mert klassz embereket ismersz majd meg, ez kétségtelen. A szülő a legjobbat szeretné a gyerekének, ezt sokszor el is mondja akkor, amikor meg kell indokolni, hogy miért pont egy induló, éppen megalakult suliban gondolkodik, miért lát ebben fantáziát? A hiba, amit ilyenkor elkövethetsz, hogy nem figyelsz eléggé a válaszra. Ha figyelnél, akkor kiderülne, hogy nem mindenhol világos a motiváció. Nem mindenhol cseng egybe az értékrend, aminek később még komoly jelentősége lesz ám... Mint az újdonsült szerelmesek, akik összebútoroznak, és aztán lakva ismerik meg igazán egymást. Na ez pont ilyen. Csak ezt még nem látod akkor, amikor KÖZÖSSÉGI ISKOLA ALAPÍTÁST hangoztatsz, teljes meggyőződéssel és őszinte hittel. Mert számodra természetes, hogy egy induló suli tervezett programja, előzmények hiányában csakis kísérleti jelleggel bírhat, nem gondolod hogy van olyan felnőtt ember, akinek ezt el kéne magyarázni. Épp ezért kissé értetlenkedve állsz a 6. hét ( !!) eltelte után reklamáló szülő előtt, amikor az alapprogram megvalósulását kéri számon, mondom: a megalakulást követően, október közepén! 

Mert a szülő a legjobbat akarja: a legjobb helyen ( ez pipa ), a legtutibb programmal ( ez is pipa ), lehetőleg egyből, de minimum pár hónap elteltével. Hát ez nem pipa...Ez azért ér majd váratlanul, mert Te tudod, - és eddig azt hitted a szülő is tudja - hogy egy több évtizedes múltra visszatekintő suliban is, ahol kiforrott rendszer van, magabiztosan mozgó pedagógusok, ha új vezető jön, 5 évre (!!) szóló programtervezettel érkezik az istenadta...És senki nem követelőzik pár hónap eltelte után!

Persze itt a gondolatmenetben egy fontos ponthoz érkeztünk. Nevezetesen: mi a szülő szerepe egy hagyományos iskolában és mi a szerepe egy - ahogy fentebb neveztem - közösségi iskolában? Na ez a lényeg, és erre kell elsősorban készülnöd, mert tudnod kell, hogy Te nem csak a gyereket fogod okítani és nevelni, hanem - tetszik, nem tetszik - a szülőt is. Mert a szülő jó sulit akar, és ezért akár anyagi áldozatot is hajlandó hozni, amikor szükség van rá, és igen hamar szükség is lesz erre, ha nem profitorientált vállalkozásként fogtad fel az egészet, és túl alacsonyra kalkuláltad a havi hozzájárulás mértékét. Igen, sokat segít majd, szervez és ötletel, mert magáénak érzi a sztorit. Sok esetben örül, hogy végre szervesebben tud kapcsolódni az iskolához, egyszerűen köze van hozzá. Ettől egyre beljebb és beljebb kerül egy olyan körbe, ahol viszont már könnyen elmosódhatnak a határok, ahol már azt veszed észre, hogy kicsit olyan ez, mint amikor a farok csóválja a kutyát... Közben persze megkapod majd azt is, hogy olyan távolságtartó lettél hirtelen. Mert nem válaszolsz napokig, vagy hetekig a levelekre - amelyekből naponta több tucatot kapsz, na de az adott szülőt nyilván csak a magáé érdekli majd. 

És eljön majd az a pont, amikor kezded látni, hol hibáztál, még akkor is, ha Te soha nem vetítettél, csak a hangsúlyok tolódtak el, de nagyon... Na és az újaknál már nincs rózsaszín maszlag, nincs érzelgősködés, nincs pozitív PR. Több oldalnyi nyilatkozat kell, amiben az új szülőnek felteszel minden "kínos" kérdést a gyereke problémáival kapcsolatban is, csak hogy nehogy "véletlenül" elfelejtődjenek ezek. És átgondolod, de nagyon az új gyerekek és CSALÁDOK kiválasztásának a menetét, a jelentkezés feltételeit. És közben egyre határozottabban és magabiztosabban látod majd: meg kell húzni a határt! Eddig, és ne tovább!

A szülő nem szólhat bele a szakmai kérdésekbe, nem mondhatja meg, hogy KI tanítsa a gyerekét, hogy TE kivel dolgozz együtt! A szülő nem "ellenőrizheti" a szakmai program megvalósulását, csupán informálódhat a tervekről, értelmes, józan párbeszédet folytatva az érintettekkel. A szülő nem hasonlíthatja össze egy alternatív iskola haladási tempóját egy hagyományos iskoláéval, nem hivatkozhat "lemaradásra", hisz pont ez a lényeg: itt máshogy tanulnak a gyerekek! A szülő nem szólhat bele abba sem, hogy az iskolai napirendet, a szünetek és tanórák rendjét hogyan szervezed, van -e nálad csengő, vagy sem, amennyiben ez szintén a koncepciód része. A szülő nem kérheti számon a "házi feladat" hiányát, nem kérheti Tőled, hogy a gyereknek kiadott feladatot NEKI is küldd el, ha egyszer az A GYEREK FELADATA, AZ ÖNÁLLÓSÁGRA NEVELÉS JEGYÉBEN!

Viszont Neked is tudomásul kell venned, hogy a világos és egyértelmű határokat egyedül Te tudod meghúzni keményen, mégis partnerségre törekedve. Mert a szülő jó partnered lesz, ha megérteted vele, miért kellenek a határok. Mert Ő sem érzi jól magát a kissé meghasonlott szerepben, mindazonáltal sokat tehet hozzá ötletekkel, javaslatokkal, tényleges segítséggel, de nem veheti át az irányítást. Mert abban a pillanatban elindul egy lavina, megjelennek a személyes érdekek, és azon kapd magad, hogy hol van mindebben az az álom, amiért TE EZT AZ ISKOLÁT megcsináltad?

Pedig ez a lényeg. A vízió adott. A megvalósításáért pedig TE felelsz. 

Immáron friss működési engedéllyel a zsebünkben, izgatottan várjuk a szeptemberi iskolakezdést...Talán még sosem vártuk ennyire. Másfél évvel ezelőtt elképzeltem, hogy milyen lesz az, amikor megkapjuk az engedélyt, amikor átvesszük a PAPÍRT, ami hivatalosan is kimondja: MŰKÖDHETÜNK! Úgy képzeltem, hogy ez valami földöntúli érzés lesz majd, például elájulok majd örömömben, napokig nem térek majd magamhoz, 3 nap és három éjjel ünneplünk. Nagyjából ilyennek képzeltem. Nos, ehhez képest Németországban egy luxushajó fedélzetén ért a hír: megvan, megszereztük!! Persze a félreértések elkerülése végett, a luxushajón csupán bejáráson voltam, egy oktatói továbbképzés keretében. Pont azért fog megmaradni a pillanat úgy érzem, egy életen át, mert hihetetlen nagynak éreztem a kontrasztot: én, aki kis iskolát csináltam, a jobbítást, a társadalmi hasznosságot szem előtt tartva, egy 330m hosszú, 16 emelet magas, 3600 dúsgazdag ember befogadására alkalmas rémséges monstrum fedélzetén vagyok éppen, amikor hív a férjem, hogy hivatalosan is működhetünk...Aztán azért belül ünnepeltem egy kicsit. Csak magamban. Van, aki azt kérdezte, hogy büszke vagyok -e? Érdekes, erre nem gondoltam. Hogy nagy dolgot csináltunk? Ez nem kérdés. Óriásit. Ezt akkor is tudtam, mielőtt belevágtam, de az biztos, hogy aki nincs benne a folyamatban, az elképzelni sem tudja, hogy mi minden szükséges, mekkora energia kell ahhoz, hogy összejöjjön.

Mivel a blog eredeti célja, hogy megmutassam, bemutassam az iskolaalapítás folyamatát, így a végén röviden összeszedem, hogy mire kell ügyelnie annak, aki ezek után is úgy dönt, hogy belevág. 

Az első és legfontosabb lépés: 1. MINDIG TARTSD BE A SORRENDET!! Nagyon fontos, hogy melyik lépést, melyik követi a sorban, és hogy mivel indítasz. Mivel az intézmény alapítás legneuralgikusabb pontja a megfelelő épület, ezt soha ne keresd magad! Ha találtál is látszólag megfelelőt, ki ne vedd, vagy meg ne vedd addig, amíg nem beszélsz SZEMÉLYESEN a város -vagy kerületvezetéssel. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy a vezetés engedi, hogy az általad kiválasztott épületben iskola alakuljon! Előfordult már olyan, hogy a lelkes alapító fogta magát, beleszeretett álmai épületébe, kivette, egy csomó pénzt és energiát nem kímélve átalakította, aztán a működési engedély iránti kérelem beadásakor szembesült a ténnyel: a kerületi építésügy az életbe nem fogja rá megadni a hatósági bizonyítványt, mert például nem funkcionális a választott épület. Hatósági bizi nélkül viszont SOHA NEM LESZ engedélyed. Ezt vedd tehát komolyan!

2. Érdemes egyébként bejelentkezni még a legelején a területileg illetékes kormányhivatalhoz. Mi a fővárosihoz tartoztunk, és bármikor érdeklődtünk, kérdeztünk, a végén már - utólag azért önkritikát gyakorolva - tényleg idegesítő módon folyton a nyakukra jártunk, mégis mindig csak segítőkészséget tapasztaltunk. Nem szabad megijedni, bátran kell kérdezni, tanácsot kérni. 

3. Ha megfelelő épületet választottál - van rá legalább 5 tanítási évre kötött bérleti szerződésed- a hatósági bizonyítványt is megkaptad - ezt egyébként csak akkor kaphatod meg, ha nevelési-oktatási feladatok ellátására alkalmassá varázsoltad - akkor nincs más hátra: beadhatod a működési engedély iránti kérelmedet. Persze kell, hogy legyenek még tanáraid is, akikkel már megállapodtál. A személyi feltételeket akkor teljesíted, ha a tanáraid 70%-a főállású, pedagógus munkakörben lesz foglalkoztatva. ( Erre majd az engedélyeztetési folyamat során az OH szakértő fog nagyon figyelni.) Meg van még egy jó csomó papír, amit ki kell töltened, meg kell írnod, de ezeket megtalálod a rendeletben is. ( Meg ebben is segít a kormányhivatal. Ezért mondom: kérdezd őket bátran!)

4. Ha beadtad az engedély iránti kérelmed, na akkor jön majd a két szakhatóság. A volt ÁNTSZ jó sok mindent ellenőriz, ezt bírd cérnával. Máshogy nem fog menni. És várhatod még a katasztrófavédelmet is - persze, ha nincs tűzvédelmi rendszered az épületben, ahogy nekünk sem volt, azt előtte ki kell építeni -, akik szintén vizsgálódnak majd kicsit.

5. Közben szerezd be az összes bútort, mert január elsejétől a rövidített eljárás miatt, már július 30-ig meg kell, hogy legyen az összes berendezési tárgyad, bútorod. Meg írd meg a pedagógiai programod, készítsd el a tantárgyfelosztást is. 

Minden szakhatóság és a szakértő is tiszteletét teszi - akár többször is - nálad. Minden látogatásról jegyzőkönyvet készítenek, ez alapján készül el végül a határozat a kormányhivatal által.

Hát röviden ennyi. Persze az, hogy most ezt elolvastad, és magadban konstatálod: "ez nem is olyan rémes...", az semmit nem jelent.

Keserves, véget nem érő, és hosszúnak tűnő folyamat az egész. Pedig csak pár hónapig tart. 

De ezt nem úszod meg, ha iskolát akarsz.

Március 22-én felültem egy hullámvasút első kocsijába - pedig utálom a hullámvasutakat - és azóta csak robogok, és robogok... Hoztam egy döntést: bevállalom, hogy beleülök. És mint minden hullámvasút, ez is olyan, hogy kiszállni persze menet közben nem lehet belőle. Így jártam hát...

Szóval, aki azt képzeli, hogy az iskola alapítás könnyű móka, egyszerű menet, annak jelzem: nagyon téved. Hiába van pénzed, paripád, fegyvered - nekünk persze ezek sem voltak - akkor is verejtékes feladat. Pont ezért felemelő érzés, amikor azt látom, hogy meg tudjuk csinálni!

Kezdem az elején. Rég nem írtam, ezért a mostani cikk célja, hogy összefoglaljam az elmúlt pár hónap történéseit röviden. Március 22-én tartottam az első nyilvános tájékoztatót mindazon érdeklődők számára, akik valamiért más iskolát keresnek gyermeküknek. Nyilvános esemény volt ez, fogalmam sem volt, hogy kik fognak majd regisztrálni, hányan jönnek el. Ezzel kezdődött a toborzás. Sokan voltak, de nem elegen. Ennek ellenére továbbra sem hirdettünk, nem költöttünk marketingre, hittünk a közösségi háló és a projekt erejében. Kíváncsi voltam, mennyire terjed egy új iskola híre a nagyvárosban, frekventált környezetben. 

Március 22-től, 6 héten át tartottunk rendszeres időközönként foglalkozásokat, ahol megjelentek a leendő elsős, harmadikos és ötödikes gyerekek és családjaik. A 6. hét végére összegyűlt az a közel 60 család, akik maguk is iskola alapítóvá váltak mellettünk, hisz hittek és hisznek bennünk, velünk együtt szurkolnak a működési engedélyért. LEÍRHATATLAN ÉRZÉS! 6 hét alatt fejeződött be sikeresen a toborzás, és állt mellénk az első év működéséhez szükséges 60 gyerek, 60 kis gyerekszempontos. 

Új iskolát létrehozni nagy feladat, óriási kihívás, de bátran mondom: hálás vállalkozás. Az igény az alternatív iskolákra óriási, az alternatív iskolákra szükség van, ez nem vitás! Ezzel párhuzamosan, az iskola alapító felelőssége is hatalmas, hisz a szülői bizalmat meg kell tudni nyernie, de hosszú távon meg is kell tudni tartania. A szülő egyet akar: boldognak látni a saját gyerekét! Aztán később, a felvételi közeledtével fontos lesz az is, hogy a gyerek meg tudjon felelni az elvárásoknak, ugyanis a kimeneti követelmény az alternatív iskolák számára is pont ugyanaz, mint a hagyományosban. Meg kell tehát teremteni az egyensúlyt: oltalmazó, szeretetteljes légkörben kell naprakész, korszerű tudás birtokába juttatni a gyereket, aki képes megtapasztalni a tanulás örömét. Ehhez kompatibilisnek kell maradni a a hagyományos oktatási rendszerrel. Nem kell hozzá más, mint a többször emlegetett pedagógiai attitűd váltás, és egy jól átgondolt és kidolgozott koncepció, ami esetünkben a rendszerpedagógia lesz. A rendszergondolkodó képes átlátni és felismerni az összefüggéseket, holisztikus szemlélettel bír. Ez a gyakorlatban, egy iskola esetében azt jelenti, hogy a gyerekek számára világossá kell tenni az egyes témák közötti összefüggéseket, sokrétű pedagógiai módszerek segítségével. Összmunkát igényel ez a tanároktól, és diákoktól egyaránt, de megéri. Hisz így lesz értelme mindennek. 

Elkészült a pedagógiai programunk, amelyben részletesen kifejtem mindezt, bemutatom a gyakorlatban alkalmazni kívánt módszereket, ezek hasznosságát. Készülünk a nyári belső képzésünkre, amelynek során kidolgozzuk a következő tanév projekt témáit, az értékelési rendszerünket, és közösen megfogalmazzuk az alapvető pedagógiai elveket. Ez a dolog szakmai része, ami az én szívemnek oly kedves, és legszívesebben minden időmet erre szánnám.

A "nem szeretem" része az iskola alapítási folyamatnak, ami hosszú és végeláthatatlan, ami miatt az egész "utazás" tényleg az egyszer fent, másszor lent állapotát érezteti az emberrel, az maga az engedélyeztetés. 

Először is: kell egy épület. A legtöbben már itt elakadnak, mert jellemzően nem túl nagy a kínálat. Mondjuk ha van pénzed, az itt jól jön, főleg ha nagyon sok van. A fővárosi, állami tulajdonban lévő FUNKCIONÁLIS épületek - nagyon nagy hangsúly van a funkcionalitáson!! - rettenetes állapotban vannak, teljes korszerűsítést igényelnek, néha még megsaccolni sem merte a szakemberünk, hogy pontosan mennyibe kerülne a felújítás, de az biztos, hogy a befektetett pénz ezen földi életedben nem jönne vissza. 

Épületet találni nem könnyű. Mondjuk - ismét ha pénzed van - építhetsz is iskolát. Ehhez az OTÉK szabvány kell legyen az új bibliád, ami nem kíméli az iskolát építőt, az is biztos... Persze itt egy újabb kérdés, hogy hol tudsz építkezni?! Lakott területen ugyanis hiába látsz ám szabad telket, nem valószínű olyan település vezetés ma nagyvárosokban, vagy budapesti kerületekben, amely engedélyezné az iskola építését. Hisz  megnövekszik a forgalom a reggeli és délutáni időszakokban aránytalanul, amit nehezen tolerál a lakóközösség, az ebből fakadó elégedetlenkedést pedig nem vállalja a település vezetés. 

Szóval a helyes sorrend, ha legelőször a kiszemelt kerületi vagy település vezetésével veszed fel SZEMÉLYESEN a kapcsolatot, és tisztázod az esélyeidet, és persze bízol a jóindulatukban, a támogatásukban. Vagy mázlid van, és találsz egy magántulajdonban lévő, funkcionális épületet... ( van ilyen, ez tapasztalat.)

Aztán készülj fel - mondjuk ez meg lehetetlen - az engedélyeztetési folyamat bürokratikus útvesztőire, hogy ideje korán elveszel majd a rendeletek sűrűjében, meg hogy a különféle szakhatóságok mást és mást akarnak, és persze mindegyiknek szent meggyőződése, hogy TE mindent tudsz, egymagad. Az eljárás rend a kormányhivatal szerint egységes, de ne hidd, hogy ebből te bármit is érzékelsz majd. Senki nem fog ugyanis a kezedbe adni egy átfogó listát, amiben szépen le van írva, hogy ez, meg ez kell ahhoz, hogy hivatalosan működő iskolád legyen. Ezt találd ki majd te magad!

Na most, ha nincs sok pénzed, csak hited, és kellően elszánt vagy - tudod, mint a mesékben - akkor is VÁGJ BELE, CSINÁLD! Ez az én tapasztalatom. Nem elég keseregni, panaszkodni, ácsingózni a finn oktatási rendszer felé, vagy lelépni innen, mondván: itt nem terem számunkra babér. BELE KELL VÁGNI! Sokan fogják értékelni a kitartásod, ami viszont - szintén csak jó tanács - TÖRETLEN KELL, HOGY LEGYEN, különben idő előtt kikészülsz. Mert rohadt nehéz lesz. Ezzel kelsz majd és ezzel fekszel. Bármit csinálsz is napközben még emellett, azon veszed majd észre magad, hogy mindig ezen kattogsz. Kicsit mintha megőrülnél... Ez van. Ez ilyen.

De cserébe mindezért: LESZ EGY SAJÁT ISKOLÁD!

Az elmúlt hetek egyre sűrűbbek abból a szempontból, hogy nap, mint nap újabb üzenetet vagy telefonhívást kapok, újabb érdeklődő keres, aki a részletekre kíváncsi, aki mindent szeretne tudni rólunk. A mi iskolánkról. A Gyermekszem.Pont Általános Iskoláról. Mert ez lesz a nevünk. 

Több, mint egy éve kitaláltam már a nevünket. Olyan egyértelműen jött, minden kétséget kizáróan éreztem: egymásra találtunk, én és a NÉV! Gyermekszem, vagyis az a bizonyos gyermeki látásmód, amiről mi felnőttek úgy gondoljuk, az a gyerekeké, mi már ebből kinőttünk. Na ez hiányzik olyan gyakran. Pedig a belehelyezkedés, a gyermek motivációjának, tehát a "miérteknek" a megértése, a viselkedés mögé tekintés a pedagógiai munkánk része. Persze csak akkor, ha nem bánjuk azt, hogy TÉNYLEG MINDEN GYEREK MÁS, nem tudnak egyformák lenni, még akkor sem, ha ez sokszor sokkal kényelmesebb volna. Ha gyermekszemmel látunk, észrevesszük a gyermeket, aki meghálálja a figyelmünket. Tehát igenis megéri melózni.

Mindemellett ne feledjük: azért mi felnőttek vagyunk. Felelősségünk van a gyermek iránt, így a mi feladatunk az ő szempontjait figyelembe venni akkor, amikor ez lehetséges. Nem minden áron, hanem okos - és nem ÖNKÉNYES!- keretek között tartva azokat.

Nem vagyok a keretek ellen, ha értelmüket látom. A keretek bizonyos értelemben biztonságot jelentenek, kapaszkodót is nyújtanak, amire gyakran szükségünk lehet. Így amikor az iskolánk működési stratégiáját igyekeztük meghatározni, világosan tudtuk: keretek között akarunk maradni. Az alternatív iskolák legkomolyabb - és valljuk be, valóban igaz - kritikája, hogy a gyerekek számára nincs biztosítva az átjárhatóság az egyes iskolatípusok között. Ha valaki alternatív iskolába jár, nagyon nehezen tud a hagyományosban megfelelni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az alternatív iskolába járó gyerekek gyengébb képességűek. A felvételi kompetencia teszteken való megfelelés nem feltétlenül függ össze a képességekkel. A típusfeladatok ismerete és rendszeres gyakorlása, az időegységre történő egyre gyorsabb feladatmegoldások, nagyjából ezeken múlik a siker. Mégis: ez a kimeneti követelmény. Ha egy gyerek váltani akar, nem lehet útját állni azzal, hogy ellehetetlenítettük. Ez felelőtlenség.

Ezen a ponton úgy érzem tisztázni kell, miben nyújt a mi iskolánk alternatívát. Gyakorló pedagógusként szent meggyőződésem, hogy egy tanóra minőségi színvonala nem azon múlik, hogy MIT tanítunk, hanem hogy HOGYAN tanítjuk. Hogy tudjuk -e milyen módszerekkel érdemes megkörnyékezni a hat, vagy a tizenkét évest? Ismerjük -e az életkori sajátosságokat annyira, hogy ezeket figyelembe véve, tudatosan határozzuk meg módszerünket? Tovább megyek: hasonló életkorú, de más-más csoportokon belül is gyakran szemezgetni kell a módszertani eszköztárunkból, hisz ami bejön az egyiknél, nem biztos, hogy működik a másiknál. Hogy tudjuk -e mit jelent, nem csak fogalmi szinten, a pedagógiai programunkban elméletben feltüntetve, hanem a gyakorlatban, a tanórán a differenciálás, amire oly gyakran van szükségünk, pont a heterogén csoportösszetétel okán? Ezen áll, vagy bukik minden. A jó módszerek csodákra képesek, ahogy persze az ezeket alkalmazó pedagógusok is! Az eredmény: a gyerek szeretni fogja az adott órát / tanárt / tananyagot, és emlékezni fog rá. Mert mindig a körítésre emlékezünk, az meg olyan magától értetődő, hogy nem mellesleg meg is tanultuk a tananyagot. Szinte észrevétlenül.

A megfelelő módszerek kiválasztása viszont maximálisan tanári kompetencia, nem szól bele senki abba, hogy hogyan csináljam. A legtöbb iskolában épp ezért általában van egy-két zseniális tanár, akikről mindenki tudja, hogy "na ők a legjobbak, senki máshoz nem érdemes vinni a gyereket!" Aztán, ha mázlink van, és épp kifogjuk őket, lesz néhány jó évünk, de ha pechesek vagyunk... Hát akkor ez van. 

Nem jó ez így. Nem szabad, hogy csupán a vakszerencse műve legyen az a néhány év, amit a gyerek az iskolában tölt. Mindenkinek, egyformán joga van a jóhoz, az egységes színvonalas képzést szintén egyformán kell biztosítani egy intézményen belül. Ehhez viszont kell egy koncepció, ami átfogóan működik az iskolán belül, ebből következően, bármelyik osztályba, bármelyik tanárhoz is járunk, hasonlóakat kapunk. 

A munkánk a sajátos pedagógiai koncepció meghatározásánál kezdődött, aminek neve is van.

Úgy hívják: rendszerpedagógia.

Aki nem sejtené, annak mondom: bizony kemény feladat egy iskola megalapítása. Kitalálni, kidolgozni, szövetségeseket, na meg jó szakembereket keresni és találni. Melózni azért, hogy megfelelj a rengeteg jogszabályban előírt feltételnek, na meg megtaláld azt a helyet, ahol úgy érzed: meg tudod valósítani az elképzeléseidet. Egy időre meg is akadtunk kissé a projektben, nem tagadom. Az első és egyik legkardinálisabb pont ugyanis az, hogy találj egy épületet! Nem ám akármilyent, nem. Olyat, ami minden szempontból funkcionális. Az előírásoknak megfelelően kellő belmagassággal rendelkezik, a tantermek is megfelelő méretűek, azaz minden gyerekre jut legalább 1,5 nm bennük, van elegendő számú vizes blokkja, na és a tornatermi funkcióról se feledkezzünk ám meg! Sorolhatnám még, de nem teszem. Idegölő várakozás, téblábolás, keresgélés és nézelődés. Hisz amíg nincs épület, nem tudsz érdemben tovább menni. 

A fordulat tegnap történt! Friss az élmény, így előre is elnézést, ha csapongok majd. Ismered azt az érzést, amikor úgy érzed, két centivel a föld fölött jársz? Na én így vagyok, így létezem ide s tova 24 órája. Mert MEGTALÁLTAM! Ezt a szót: "MEGTALÁLTAM!" jó néhány barátomnak elküldtem tegnap SMS-ben. Akik mind kicsi bizonytalansággal a hangjukban hívtak fel, és kérdezték: mi a túrót találtam meg? Hát a helyet! A helyünket, amit ha el is tudunk foglalni, hosszú ideig nyugtunk lehet. Mindent, amit megálmodtunk, aztán sok munkával, szakmailag megalapozottan kidolgoztunk, most meg tudunk itt valósítani! Ez újabb nagy lendületet adott, így eljött az idő, hogy elmondjam, bemutassam egyelőre így a blogon keresztül, nemsokára azonban személyesebb keretek között is azt, hogyan képzeljük el a mi iskolánkat, a Gyermekszem.Pont Általános Iskolát.

Mostanában nem telik el úgy nap, hogy ne osztana meg egy-egy ismerősöm az oktatással kapcsolatos újabb és újabb írást. Az is köztudott, hogy az elmúlt években egyre nagyobb az iskolaalapítási kedv a vállalkozó szelleműekben. Azt hiszem, a legtöbb kezdeményezést helyi igény hívja életre. Kevésbé van itt szó üzleti szemléletről, az oktatás nem feltétlenül jó biznisz. Aki nyitott szemmel jár, akinek iskoláskorú gyerekei (i) van(nak), az látja a hiányosságokat. Persze vannak olyanok is, akiket a hiányosságok kevésbé zavarnak, azok az " én is kibírtam, a gyerek is kibírja majd" típusú szülők, én nyilván nem őket tervezem megszólítani... Meg persze vannak a szerencsések, akik kifogták a jót, mert azt soha nem állítottam, hogy nincs jó. Csak kevés van... A mázlisták szintén ne figyeljenek!  De aki nem csupán látja a problémákat, de azt is megérti: nem babra megy a játék, nos azok többsége hosszabb-rövidebb időre, bizony elgondolkodott már azon, hogy csinál egy iskolát. Akinek még pénze is van rá - erre is van példa mostanában - az komolyan fontolóra veszi a kérdést, látszólag könnyen összeáll a terv, hisz a technikai nehézségek számára kezdetben kevéssé jelentenek akadályt. Ugyanakkor van itt egy apró bökkenő. A pedagógia nem valami kamu tudomány ám. Nem lehet rálegyinteni, hogy " ugyanmá' nem kellenek tanárok a sulikba, hisz oktatni mindenki tud!" Mert OKTATNI lehet, hogy valóban mindenki tud, de NEVELNI már nem mindenki. És tényleg: nincs garancia arra, hogy a papírral rendelkező pedellus ízig-vérig alkalmas a feladatinak ellátására. Ha így lenne, minden szipiszupi lenne. Én sem fontolgatnám a suli alapítást, elégedett lennék, mert tudnám, hogy a gyerekeim jó helyen vannak az iskolában. Nem aggódnék most, amikor a legkisebbnél ismét eljött az idő: ki kell választanunk valamelyik csilivili, de kamu pedagógiai programmal rendelkező suli közül a legkevésbé rosszat. Én mégis igencsak aggódom. Aggódom, mert az elvárásaim nagyok akkor, amikor azt mondom: egy hagyományos iskola vegye a fáradtságot és végezze a feladatát! Ezen a ponton kell elgondolkodni arról, hogy pontosan mit értünk iskolai feladatok alatt.

A tanítást? Hát ez alap. Erre nem lehet hivatkozni. Ez olyan, mintha azt mondanám: vettem egy új hűtőt, úgy örülök, hogy hűt...! A tanár tanítsa meg a tananyagot! Ezt szokta mondani néhány szülőtársam, akik számára ez az egyetlen valódi elvárás...Hm. Hát én azért többre gondolok, így igenis vállalom: TÖBBET VÁROK egy XXI. századi iskolától. Nem fogok elmenni a pedagógus tüntetésre, mert nem értek azzal a követeléssel egyet, hogy töröljék el az egész napos iskola rendszert. Az egész napos iskola óriási lehetőség egy oktatási intézmény számára. Az más kérdés, hogy a kollégák többsége a macerát látja emögött. Bent kell maradni a gyerekkel, ne adj Isten, valami érdekeset azért nem ártana kigondolni, kvázi délutáni elfoglaltság gyanánt. De erre már nincs kapacitás, kedv, lelkesedés, na meg persze órakeret.

A mi iskolánk bizony egész napos lesz. Ahol a gyerek tanul is - méghozzá a kerettantervekben meghatározott óraszámokat figyelembe véve!- meg szórakozik is! Úgy ám! Hanna lányom - a 10 éves, akinek rettentő nyűg a suli, komolyan, rossz nézni - mindig kérdezi: "Anya, mikor csinálod már meg az iskoládat?? Oda akarok menni!" Aztán a minap kibújt a szög a zsákból: kibökte, hogy ha majd az én iskolámba jár, az azért lesz csúcs szuper, mert akkor nem kell neki mindig bemenni. "Na ezt kikérem magamnak!" nagyjából így tört ki belőlem a felháborodás, amikor kissé csalódottan rádöbbentem, a gyerek a könnyebbik útban bízik." Hannikám! Képzeld, az én iskolám olyan lesz, ahová annyira szeretsz majd járni, hogy várni fogod a hétfőt, hogy ismét iskolába mehess!" Hát látni kellett volna a gyerek arcát... Nem értette, mit zagyválok össze, nyilván kicsit az is benne volt, hogy anyám enyhén beledilizett ebbe a suli projektbe... Aztán csak ennyit mondott: " Olyan iskola nincs!"

Hát LESZ, kérem. A mi iskolánk, a Gyermekszem.Pont Általános Iskola, ha hiszitek, ha nem, bizony szerethető lesz.

Az iskola alapítási tervem lassan abba a fázisába érkezik, ahol szükségessé válik kidolgozni a fejemben meglévő nem hagyományos pedagógiai koncepciót, amely eredményeként - álláspontom szerint - a velem együttműködő kollégákkal, egy olyan általános iskolát hozhatunk létre, amelynek fókuszában a GYERMEK áll. És nem csupán papíron. Hisz ha megnézzük a legtöbb iskola hivatalos pedagógiai programját, - jelzem: ezek nyilvános dokumentumok, ajánlom minden szülő figyelmébe ezek tanulmányozását - szinte mindenhol megfogalmazódik ez. Jól hangzó klisévé vált hangoztatni a gyermekközpontú szemléletet. Ugyanakkor a gyakorlatban sokszor szembesülünk ennek az ellenkezőjével. A nagy mennyiségű tananyag leadásának terhe, valamint az állandó, gyakran értelmetlen módon, de kötelező jelleggel történő mérések értékelések, a megnövekedett adminisztrációs kötelezettség nyomasztja a pedagógusokat, akiknek mindezek mellett legkevésbé arra marad energiájuk, hogy érdekes, figyelemfelkeltő, módszertanilag változatos tanórát tartsanak. 

Egy iskola eredetisége, valamint hatékonysága a módszerében rejlik. A módszerre viszont semmilyen törvényi szabályozó nem reflektál. Senki nem mondja meg tehát, hogyan csináld, miként taníts. Csak annyit tudunk, hogy mit kell tanítani, illetve milyen  irányelvek mentén kell gondolkodnunk. Még arra sincs szükség, hogy újonnan alakuló iskolaként egy már létező alternatív pedagógiai irányzat felé orientálódjunk, ugyanis a legtöbb hagyományos iskola előtt nyitva állna a kapu, hogy lazítson a saját keretein. Néhány apró változtatás, egy-két újszerűbb ötlet, és alapjaiban változik a rendszerünk: modernebbé, korszerűbbé válik.

Vérpezsdítésre van szüksége oktatási rendszerünknek! Ehhez azonban fel kell ismernünk: megváltoztak az oktatási élet szereplőinek jellegzetességei. Nézzük az iskolát: biztos, hogy az a jó, ha hétfőtől péntekig mindig ugyanabban az épületben, tanteremben zajlik az oktatás? Mennyivel jobb lenne változatosabb színtereket biztosítva, rendszeresen "kiszakadni" a jól megszokott közegből! Jelentem: EZ CSUPÁN SZERVEZÉS KÉRDÉSE! Törvényi akadálya nincs.

A másik kulcsszereplő a pedagógus, a tanár, a nevelő, ki, hogyan nevezi. Sokszor hallhatjuk, hol hivatalos szakmai konferenciákon, hol magán beszélgetések alkalmával, hogy a hagyományos pedagógus szerep kapcsán is szükségessé vált az attitűd váltás. Tanárként mondom: nem vehetjük annyira komolyan magunkat, hogy azt gondoljuk, egyedül mi vagyunk a tudás birtoklói. A gyermek számára a pedagógus már nem az, akitől csak kérdez, ha nem tud valamit. Hisz arra ott a Google...A tanár közvetítő, a tanár láthatatlan irányító, segítő, aki arra van, hogy rávezesse a gyereket az útra, de az élmény, hogy "megtanultam", "megértettem", "rájöttem", az a gyermeké kell, hogy maradjon. 

Számtalan foglalkoztatásra lenne szükség az iskolákban, hogy a gyerek úgy érezze, érdemes bemennie nap, mint nap. Persze suliba járni kötelező. Ismerek olyan szülőt is, aki nem gondolkodik ezeken a dogokon annyit. Azt mondja:" ugyan már, hát én is kibírtam, a gyerek is ki fogja bírni..." Finoman jelzem: jó lenne, ha az iskolát nem csupán "átvészelni" kéne, hanem ne adj' isten: élvezni!

Középső gyermekem ( 9 éves, 3. osztályos ) soha nem mesél az iskolai élményeiről. Felveszem a sulinál, beszáll az autóba, megkérdezem: "Na, mi volt ma?" És jön a jól ismert válasz: " Semmi." Azt nyilván mindenki tudja, hogy mindannyiunkkal, mindig történik valami. A gyerekkel is. De hogy az én gyerekemmel valójában mi történik nap, mint nap az iskolában, arról általában fogalmam sincs. 

Ezért lepett meg néhány napja, amikor beszállt mellém az autóba suli után, csillogó szemmel, teljesen felvillanyozva, és elkezdte mesélni ( MAGÁTÓL!!), hogy " képzeld anya, olyan jó volt ma a suli!" Hűha. Hát ezt még nem hallottam azelőtt az Ő szájából. " Na és miért volt jó?" kérdeztem én. " Azért, mert volt infónk, és egész órán játszottunk, olyan érdekes volt...aztán magyaron videót néztünk a honfoglalásról... " Ezen a ponton konkrét történelmi eseményeket és személyeket említett, rengeteg dolgot TANULT úgy, hogy fel sem tűnt neki.

Ennyi volt. Csupán ennyi történt. De mindez elegendő volt ahhoz, hogy a gyermeki lelkesedés visszatérjen egy kisgyermekbe úgy, ahogy kell(ene).

Kompetencia szemlélet. Ez a tanárok számára feladott lecke, most már jó néhány éve. Sajnálattal jelenthetjük ki: mind a mai napig nem sikerült megérteni a magyar pedagógus társadalom tagjainak, hogy mit is jelent ez valójában. ( Természetesen ilyenkor mindig a nagy átlagra gondolok. Jóleső érzés számomra arra a néhány tanárra gondolni, akiknek fontos a szemléletváltás, a folyamatos fejlődés / önfejlesztés, és módszertani felkészültségük is kiváló.) Ugyanakkor a legtöbb tanár kezében nincs megfelelő eszköz, amivel " színesebbé és szagosabbá" tehetnék saját óráikat.

Nos, én ebben hiszek. A megfelelő eszközökben. Azokat a pedagógiai módszereket gyűjtjük egy csokorba, amelyek korszerűek, érdekesek, az életkori sajátosságokat, illetve a téma specifikusságát figyelembe veszik, és amelyek által ÉLMÉNY lesz a tanulás / tanítás egyaránt. És amelyek mindegyike azt a RENDSZERSZEMLÉLETET támogatják, amely a pedagógiai koncepciónk alapja lesz.  

Ez a kulcs tehát: a RENDSZER PEDAGÓGIA.

A minap beszélgettem óvodás kisfiam egyik barátjával, aki már igazi nagyfiú, hisz idén szeptemberben iskolába ment. Mi felnőttek persze mivel szoktuk nyaggatni a frissen iskolába került gyerekeket? - Na és mondd, Danikám? Milyen az iskola? 

Janikovszky Éva találóan fogalmaz, hisz azt írja: az attól függ. Ha a tanító néni megdicsér, akkor jó, ha leszid, akkor meg nem jó. Tényleg nehéz erre a kérdésre egy kisgyereknek válaszolnia, így általában rövidke, bizonytalan válaszokat szoktunk hallani.

Dani azonban meglepett. Azt mondta ugyanis, hogy nem is lenne olyan rossz a suli, csak az a baj, hogy már egyre többet tanulnak, és így sokkal kevesebbet játszanak. A kisfiú nagyjából 8 HETE iskolás... 8 hét alatt derült ki a számára az, hogy az iskola bizony nem játék. Ráadásul a tanulás, na az bizony KOMOLY DOLOG. Összeszorult kicsit a szívem, mert Dani szomorúan, elgondolkodva mondta mindezt. Nem az önfeledt, 7 éves kissrácot láttam, akinek valljuk be, inkább a játékon kéne még gondolkodnia, hanem a nap, mint nap fontos feladatot ellátó, hirtelen felnőtt kisgyermeket.

Azért gondoljuk végig: biztos, hogy rendben van az, ha egy 7 éves kisfiú számára érzékelhető, látható szakadék van a tanulás és a játék között 8 HÉT UTÁN az iskolában? Miért nem lehet játékosan, észrevétlenül tanulni? Hisz a kisgyerek, míg iskolába nem kerül, MINDENT játékosan, észrevétlenül tanul meg: a mozgást, a járást, a nyelvet, a rajzolást, az öltözködést, az önálló étkezést, mindent. Nem kell őt mindezekre MEGTANÍTANI. Látja, hallja, megtapasztalja, utánozza, és az eredmény tökéletes, hisz minden alkalommal, amikor újra meg újra próbálgatja, saját magát múlja felül.

Egy kollégám szakmai konferencián vett részt a múlt héten. Az oktatásban bekövetkező változásokat, statisztikákat, tendenciákat elemezték az előadó szakértők. Egyikőjük, a különféle fenntartású oktatási intézmények kapcsán kissé meggondolatlan kijelentést tett - hozzáteszem, elég komoly felháborodást keltve ezzel a jelenlévők körében -, miszerint az alapítványi iskolák igen veszélyesek.

Miután többen nézhettek csúnyán, próbálta tompítani az elég súlyos kijelentésének élét azzal, hogy igyekezett megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Bár ne tette volna. Veszélyesek az alapítványi iskolák, hisz köztudott, hogy ilyen iskolákba a gyengébb képességű gyerekek járnak, akik nem lesznek felkészítve az életre, hisz nem megfelelő tudás birtokosai...

Nos nézzük a hagyományos iskolák MEGFELELŐ tudásbázisát!

Érettségire épülő, felsőfokú szakképzésen tanítok 10 éve. Ilyen képzésekre érettségivel rendelkező fiatalok járnak, akik már mind a megváltozott jogszabályi előírásoknak megfelelően kompetencia-szemlélet szerint tanulnak, helyesebben: tanítják őket. Félévenként nagyjából 250-300 diákkal találkozom, akik az ország különböző pontjáról érkeznek, az elmúlt 10 évben tehát gyorsan ki lehet számolni, hány fiatalhoz volt szerencsém. A fiatalok többsége köznevelési intézményből érkezett, és EU konform, szellemi szakmát kíván tanulni nálunk.

A szakképzésre járó, érettségizett 19-20 éves diákok nagyjából 70%-a képtelen az írásbeli szövegalkotásra, mert nem tudja, hogy mit jelent egy szöveget szerkezetében felépíteni. A szakmai szövegeket nehezen értik, verbálisan tökéletesen analfabéták, a kritikai szemléletmód teljes hiányát mutatják, valamint nem tudnak véleményt alkotni, vitázni, érvelni. Motivációjuk nincs, reális jövőképet ritkán látnak maguk előtt.

Ez nem kritika. Ez tény. Mi ebből a "gyerekanyagból" építkezünk. 

Hát kérdem én tisztelettel: mikor vesszük már észre, hogy akkora szüksége van a modern szemléletváltásra, mint egy falat kenyérre?

Pontosan emlékszem arra a napra, amikor legnagyobb gyermekem először ment iskolába. Emlékszem, bár 7 éve volt. Már napokkal előbb készültünk az ELSŐ napra, aztán mikor eljött, izgatottan indultunk reggel az iskolába, majd beléptünk az osztályterembe, kiválasztottuk az új helyet, az új padban, majd könnyes szemmel lekísértük gyermekünket a tornaterembe, és becsülettel végigültük az utólag már egyáltalán nem érdekfeszítő első tanévnyitót. Nem csoda, hogy sokáig emlékszünk, hisz minden szülő életének fontos pillanata az első iskolai nap. Rengeteg keresés, kutatás előzi meg az iskolába lépést, tucatnyi bemutató órán és nyílt napon veszünk részt, ha kell köveket mozgatunk meg annak érdekében, hogy a gyerekünknek megtaláljuk a LEGJOBBAT! A LEGJOBB iskolát, a LEGJOBB tanítót. Aztán reménykedünk, hogy beválik. Reménykedünk. Töretlenül reménykedünk még akkor is, amikor a napnál is világosabb: nem erről álmodtunk...nem erre számítottunk... 

Mert menet közben például kiderül, hogy a tanító néni nem olyan kedves, mint a bemutató órán volt. Sőt! Egyáltalán nem kéne kisgyerekek közé engedni, csak valahogy ez senkinek nem tűnik fel. Aztán észrevesszük, hogy a gyerekünk valahogy nem várja már olyan nagy lelkesedéssel a hétfőket, pedig még az első félévnek sincs vége. Később aztán azon kapjuk magunkat, hogy hétköznap esténként amikor inkább játszani kéne még egy kicsit, vagy hosszabban mesélni, valahogy ezekre nincs idő, hisz holnap újabb dolgozat lesz, és MUSZÁJ még tanulni...

Hosszan sorolhatnám még. Engem személy szerint elkeserít mindez, hisz az iskola feladata egy régi, híres mottó szerint nem az EMBERRÉ nevelés, hanem az EMBERKÉNT nevelés. Mégis, valahogy átestünk a ló túlsó oldalára, és hiányzik az OKOS NEVELÉS, a BÖLCS SZERETET, az életkornak megfelelő TUDÁS hatékony átadása, az értelmes KERETEK biztosítása. Ezek helyett előtérbe került a száraz OKTATÁS, a differenciált tananyagszervezés HIÁNYA, a TELJESÍTMÉNYORIENTÁLTSÁG, a túlzott merev, gyakran értelmetlen SZABÁLYKÖVETÉS.

Elfelejtettünk gyermekként gondolkodni. Néha a szülő is elfelejt, ami érthető, hisz mégiscsak nagy büszkeséggel tölt el, ha a gyerek megint 100 % ötöst hoz. És persze még jobban dagad a mellünk, ha év végén az iskola büszkeségei között felolvassa az igazgató saját csemeténk nevét is. Biztosan tudjuk: ez kell ahhoz, hogy gyermekünk sikeres legyen. Egy dolgot felejtünk csak el. Az örökös kiváló teljesítményre törekvés önmagában mit sem ér! A gyerek örömmel teljesít a szeretett szülő, tanító kedvéért, egy ideig... Aztán beint, ha azt látja, soha nincs az a pont, amikor elég, amit nyújtani tud. A túlzott iskolai és szülői elvárások értelmüket vesztik a személyes motiváció nélkül. Ami annyit jelent: megtanulom, mert érdekel, és nem azért mert ezt várják tőlem, hanem mert tanulni jó!

A tudásvágy ébren tartása. Ez a legfontosabb feladat! Ez legyen hát a fókuszban! Hiszek abban, hogy ez valóban megvalósítható, reális cél.

Ezért alapítok iskolát.