Pontosan emlékszem arra a napra, amikor legnagyobb gyermekem először ment iskolába. Emlékszem, bár 7 éve volt. Már napokkal előbb készültünk az ELSŐ napra, aztán mikor eljött, izgatottan indultunk reggel az iskolába, majd beléptünk az osztályterembe, kiválasztottuk az új helyet, az új padban, majd könnyes szemmel lekísértük gyermekünket a tornaterembe, és becsülettel végigültük az utólag már egyáltalán nem érdekfeszítő első tanévnyitót. Nem csoda, hogy sokáig emlékszünk, hisz minden szülő életének fontos pillanata az első iskolai nap. Rengeteg keresés, kutatás előzi meg az iskolába lépést, tucatnyi bemutató órán és nyílt napon veszünk részt, ha kell köveket mozgatunk meg annak érdekében, hogy a gyerekünknek megtaláljuk a LEGJOBBAT! A LEGJOBB iskolát, a LEGJOBB tanítót. Aztán reménykedünk, hogy beválik. Reménykedünk. Töretlenül reménykedünk még akkor is, amikor a napnál is világosabb: nem erről álmodtunk...nem erre számítottunk... 

Mert menet közben például kiderül, hogy a tanító néni nem olyan kedves, mint a bemutató órán volt. Sőt! Egyáltalán nem kéne kisgyerekek közé engedni, csak valahogy ez senkinek nem tűnik fel. Aztán észrevesszük, hogy a gyerekünk valahogy nem várja már olyan nagy lelkesedéssel a hétfőket, pedig még az első félévnek sincs vége. Később aztán azon kapjuk magunkat, hogy hétköznap esténként amikor inkább játszani kéne még egy kicsit, vagy hosszabban mesélni, valahogy ezekre nincs idő, hisz holnap újabb dolgozat lesz, és MUSZÁJ még tanulni...

Hosszan sorolhatnám még. Engem személy szerint elkeserít mindez, hisz az iskola feladata egy régi, híres mottó szerint nem az EMBERRÉ nevelés, hanem az EMBERKÉNT nevelés. Mégis, valahogy átestünk a ló túlsó oldalára, és hiányzik az OKOS NEVELÉS, a BÖLCS SZERETET, az életkornak megfelelő TUDÁS hatékony átadása, az értelmes KERETEK biztosítása. Ezek helyett előtérbe került a száraz OKTATÁS, a differenciált tananyagszervezés HIÁNYA, a TELJESÍTMÉNYORIENTÁLTSÁG, a túlzott merev, gyakran értelmetlen SZABÁLYKÖVETÉS.

Elfelejtettünk gyermekként gondolkodni. Néha a szülő is elfelejt, ami érthető, hisz mégiscsak nagy büszkeséggel tölt el, ha a gyerek megint 100 % ötöst hoz. És persze még jobban dagad a mellünk, ha év végén az iskola büszkeségei között felolvassa az igazgató saját csemeténk nevét is. Biztosan tudjuk: ez kell ahhoz, hogy gyermekünk sikeres legyen. Egy dolgot felejtünk csak el. Az örökös kiváló teljesítményre törekvés önmagában mit sem ér! A gyerek örömmel teljesít a szeretett szülő, tanító kedvéért, egy ideig... Aztán beint, ha azt látja, soha nincs az a pont, amikor elég, amit nyújtani tud. A túlzott iskolai és szülői elvárások értelmüket vesztik a személyes motiváció nélkül. Ami annyit jelent: megtanulom, mert érdekel, és nem azért mert ezt várják tőlem, hanem mert tanulni jó!

A tudásvágy ébren tartása. Ez a legfontosabb feladat! Ez legyen hát a fókuszban! Hiszek abban, hogy ez valóban megvalósítható, reális cél.

Ezért alapítok iskolát.